[ 2009. 06. 15 ]

A társaság vegyes, csaknem húsz ember, nem ismerek mindenkit, vannak frissen végzett Amphorás búvárok is közöttünk. A helyi erőt Nagy Gábor képviseli, a Lagoon búvárbázis vezetője. Május 8-án dél körül landolunk, a meleg elsőre mellbevágó, izzadunk, de vigyorogva: kár volt parázni a nappali 19-20 fokot ígérő időjárás előrejelzés miatt. Gábor három kisbusszal és egy pickup-pal vár minket. Még kicsit toporgunk, mert a búvárcuccom (No persze, ki másé?) nem érkezett meg, ezt intézem. (Frankfurtban én futva elértem a csatlakozást, a csomagom nem futott elég gyorsan. A többiek direkt járattal jöttek Budapestről.) Közben megbuggyantjuk a kocsikat motyóval, aztán belecsobbanunk a baloldali közlekedésbe. Surda, Kristály Jani, később még Szabó Dani vállalják a főrszrepet. Ezek bérelt kisbuszok – ekkora csoportokra nincs felkészülve Gábor. Ez később többször nyilvánvalóvá válik, idegzsábát kap attól, hogy nem lehet egyben tartani a társaságot. De nem vészes, pár nap után feladja, onnantól nyugisabb a légkör.
Szállás a sziget északnyugati végében, Qawra-ban (ejtsd: „aura”), ami Bugibbával („budzsibba” – hehehe, elképesztő nevek) együtt a turista-nagyipar központja. Olvasmányaim alapján sok jóra nem számítottam, de kellemes meglepetés, nem túl zajos, nem túl nyüzsgő, igaz, még nagyon a szezon elején vagyunk. Málta egyébként (történelmi okból) az angol turisták és az angolul tanulni (és bulizni vágyó) nem angolok kedvelt úti célpontja. Nyaranta hektárokban mérhető a pecsenyepirosra sült britek általi felszínborítás. A jó angol ugye tiszteli a helyi szokásokat, de ha nem szükséges, akkor inkább nem veti magát vad gasztronómia kalandokba. A helyi kereskedők ezt készséggel kiszolgálják: a boltokban mindenütt ott virít a polcokon a „mature cheddar” és a Marmite, úton-útfélen pub-ok, csapolt ale stb. A máltaiak, noha a II. világháborúban rommá bombázták őket a németek az itt állomásozó brit flotta miatt, mégsem utálják az angolokat (ellentétben pl. a ciprusiakkal). Hiába, pénz beszél: a vakációzó angol fontos bevételi forrás.
Általában véve is turistabarát ország, mindenki jól beszél angolul, elnézőek a csetlő botló külföldiekkel szemben, alig dudálnak, ha valaki szemben jön a sávjukban (mondjuk a K-végű rendszámról rögtön látszik, hogy turista az istenadta tévelygő). Ez persze nem akadályozza meg őket abban, hogy ne próbálják minden lehetséges alkalommal átvágni. A hotel melletti sarki boltban összesen kb. hetven euróval próbáltak átverni, több részletben. Észrevettük persze mindig (volt, hogy órákkal később és szaladtunk vissza a blokkal reklamálni), ilyenkor jött az „Ómájgád! Szori, ször, szorri, disz vóz a miszték in dö szisztem!”. Az Egyiptomot megjártak szerint tisztára arabok. De csak röhögni lehetett rajta.

Víz felett
Első délután eligazítás, napi menetrend, merülőhelyek, felszerelésigény felmérése (Egy teljes cuccot kérek! Átkozott Lufthansa…), csoportok beosztása – ilyen sokan vagyunk... Minden nap két merülés lesz, egy délelőtt, egy délután, összesen kb. tíz, egy kivételével partiak (Máltán a merülőhelyek többsége partról elérhető). Van négy merülésvezetőnk, így négy csoportunk: kezdők Surda és Gábor között elosztva, haladók Kristállyal sportolnak, mi Szabózé szárnyai alatt a bogarászó, minden üregbe bekukkantó szekciót alkotjuk majd. Oké.
A kötelező program végeztével ki-ki vérmérséklete szerint a sebeit nyalogatja a hotelszobában, a helyi sörökkel ismerkedik, közben kézről-kézre adva a reptéri duty free-ben beszerzett rövidek üvegét, a strandot cserkészi be, helyi csemegékre vadászik a helyi csemegében (bocs). Este kipróbáljuk a város legrosszabb éttermét (persze innen a legszebb a kilátás, nyilván nem olcsó). A parton naplemente után nagyon elkel a polár meg a hosszúgatya, jó hűvös van.
Innentől mindennap hasonló a menetrend: Gábor reggel érkezik az alkalmazottjával (aki nem is az, de mindegy, magyar srác, Gábor szintén, bírjuk), pontban ekkor és ekkor. Indulás általában ekkor és ekkor után 40/30/25/15/8 perccel… egyre jobban vagyunk a napok múlásával. De eleinte Gábor a haját tépi. Ugyanezt csinálja a merülések között is. Ő 1 óra felszíni időt rendel. Sose sikerül betartani. Lehet, hogy ezt elmérte? Nekem (és többségünknek) kevés. Szóval irány a merülőhely. Legtöbbször ugyanott két merülés különböző pontokra, van, ahol szerencsés, van, ahol egy is elég lenne, máshol a kettő is kevés. Amikor a déli, keleti oldalára igyekszünk a szigetnek, útközben megállunk a palackokat bepakolni a bázison, Gzirában (fővárossal egybeépült településrész). Van, aki húzza a száját emiatt, megértem, végülis „fizetek, szolgáljanak ki” meg az idő is megy vele, de a többség a lehető legtermészetesebb módon pakol, cipekedik, nem gáz szerintem sem.
Szóval merülünk egyet, aztán pihi-kaja, WC-vadászat (van mindenhol, többnyire kulturált). A merülőhelyek szépen kiépítve, lépcső, létra, közelben vendéglő/kocsma. Egyedül az időnként orrbavágó húgyszag (kikötők környékén pláne) és az árnyék hiánya kellemetlen, ám megszokható. Pihenőben elmajszoljuk mindennapi fetás-szardíniás-szárított paradicsomos-articsókás szendvicsünket, hozzá kortyolunk egy kevés Kinnie-t. Emlékszik még valaki a Büki Keserű nevű üdítőre? No, ez olyasmi, gyógynövényes, kólára is hajazó üdítő. Mások szerint szénszavas unikumszörp. Nekünk bejön, más a szagát se bírja. Lassan összecihelődünk, második merülés.
Hazafelé általában megállunk valami látnivalónál, néha némi kitérővel. Ez szerintem nagyon jó fej dolog Gábortól. Mesél kicsit a látnivalóról, a máltaiak apróbb-nagyobb hülyeségeiről, de a történelem és az életmód rovat mellett terítékre kerül a politika, a környezetvédelem, vízgazdálkodás (arról később bővebben), közlekedés, minden. Ilyen kiránduláson látjuk Mdinát, a régi fővárost, Marsaxlokk („marzaslokk”) kikötőjét, Gozo csendes kis falvait, megalitikus templomokat. Utóbbiakról Dani tart részletes beszámolót – ókori és azelőtti régészettel foglalkozik -, amelyből kiderül, hogy a kőtemplomokat emelő civilizáció időben megelőzte az egyiptomi piramisok, de a Stonehenge elkövetőit is. Kultúrprogramban nincs hát hiány, a négy autó viszonylagos szabadságot is biztosít. Azt persze nem, hogy mindenki megtalálja a neki tetsző programot, hiába széledünk szét változatos célpontok irányába.
Egy szót még, mint ígértem, a vízről. Máltán, úgy tartják, nincs édesvíz. Minden édesvíz-igényüket tengervíz sótalanításával nyerik, ettől a csapvíz is tengerszagú (az ízével nincs baj). Spórolnak is a vízzel, a szállodai úszómedence is tengervízzel volt feltöltve. Meg kell hagyni, a parkokra viszont nem sajnálják a vizet, csodás zöld kis szigeteken pihenhet meg a kőtengerben elfáradt tekintet. Nem volt azonban mindig ilyen víztelen a sziget (most is biztosan ott rejlik a mélyben a karsztvíz). Erről akkor győződtünk meg, amikor egyik délután Zolival felkerekedtünk, hogy megkeressük és feltérképezzük a Ghar Hasan-t (Hasszán-barlang). Miután túljártunk a buszmenetrend és az utastájékoztatás eszén, minden próbálkozásuk ellenére ráleltünk arra a buszra, amelyik a barlang közelébe vitt. A fügekaktusz-sövények és rakott kőfalak között kanyargó út drámaian leszakadó szirtekhez vezetett. Itt gondosan kiépített lépcső mutatta, hogy hajdan jobb napokat látott turistacélpont volt ez a hely. A szirt oldalában egy csodálatos, hatalmas forrásbarlang szája tárult fel: egykor 5-7 méter magasságban és szélességben áramlott-zubogott itt a karsztvíz, szépséges öblös, hullámzó, víz-simította falakat hagyva hátra. Azon a pár száz méteren, amit bejártunk és felmértünk, egyik ámulatból a másikba estünk. A kinti szárazság ellenére víz csöpögött a falakról, mindenütt gömbüstök, oldott formák, néhol még cseppkövek is, - és szemét. Hihetetlen mennyiségű hulladék, gyorskaja-csomagolás, sörösdoboz, használt óvszer, és humán végtermék. A környék nyilvánvalóan randihelyként használt parti sétánya nem különben siralmas látványt nyújtott. A turisztikailag frekventáltabb helyeken összeszedik a szemetet, de az itteniek környezethez való hozzáállásán úgy fest, volna még mit javítani (és akkor a szenvedélyes és eszeveszett madárlövöldözésről még nem is szóltam).

Víz alatt
Málta elsősorban a roncsmerülők paradicsoma, de az is megtalálja itt a számítását, aki a változatos víz alatti formákat, üregeket, barlangokat, szurdokokat, kőhidakat szereti. Az élővilág jellegzetesen Földközi-tengeri, gazdagabb talán, mint az Adria, több a nagy hal is (sziget déli oldalán 1000 méterre szakad le a tengerfenék). Itt látnak leggyakrabban nagy fehér cápát a Földközi-tengerben (egyesek szerint a nagy tengerjáró hajók után úsznak be), sőt némelyek tudni vélik, hogy a déli partoknál fekvő Filfla szirtje körül élt (él…?) utolsó állandó állományuk a Mediterráneumban. No mindegy, tonhalra, nagy sügérekre, barrakudára és nagy halrajokra számíthat a szerencsés megfigyelő. A látótávolság általában jónak mondott, nekünk többnyire nem volt okunk panaszra. Vízhőfok májusban 19 fok a felszínen, 15 fok körül van 30 méteren. Nyár végére a felszíni hőmérséklet eléri a 25 fokot, de még októberben is 22 körül van. A megismert merülőhelyek többségénél a maximális mélység nem több mint 30-40 méter, ez alól csak a Marsaskala melletti II. világháborús bombázó kivétel, kevéssel 40 alatt fekszik.
Málta partjai mentén, köszönhetően egyrészt a veszélyes sziklás partnak és az iszonyatos téli viharoknak, másrészt a történelmi viharoknak, rengeteg roncs fekszik a víz alatt. Ókori gályáktól, középkori lovaghajókon át, II. világháborús hadihajókig (naszádok, torpedórombolók, tengeralattjárók és repülőgépek is) és modern kori kereskedelmi és halászhajó-roncsokig terjed az általunk „vad” roncsoknak elnevezett hajómaradványok sora. Külön kategóriát képviselnek a „szelídített” roncsok. Mivel a búvárturizmusnak nagy jelentőséget tulajdonít az állam (évi 80.000 ember érkezik elsősorban merülési céllal a szigetre), sok hajót süllyesztenek el merülőhely létrehozása céljából. Ilyenkor gondosan eltávolítanak minden szennyező anyagot a hajóról, levágnak minden kiálló, elakadás- vagy sérülésveszélyt okozó dolgot és a hajót balasztokkal kiegyensúlyozva megfelelő mélységbe süllyesztik. A merült roncsok közül látványos példája volt ennek a 110 méter hosszú Um-el-Farud tanker Wied-iz-Zurriegh-nél. A tanker javítás alatt volt Vallettában, mikor robbanás történt rajta, ami után nem volt érdemes megjavítani, így mehetett a víz alá. Az ilyen sorsra szánt hajókat a Turisztikai Minisztérium vásárolja meg és süllyeszti el. A búvárokon kívül az élővilág is profitál, a homokos tengerfenéken remek élőhelyet jelent a hatalmas „vasszikla”, jókor halrajok folyták körül az időközben kettétört hajótestet. Kisebb bárkák, mint például a Rozi és a B-29 aknaszedő (patrol boat) (mindkettő Cirkewwa-nál) is terítékre kerültek, csakúgy, mint a II. világháborús HMS Maori a Valletta-i nagy kikötőben (Grand Harbour) és a már említett Blenheim bombázó.
Én nem vagyok egy roncs-bolond, de a tanker még engem is elnyűgözött, akik pedig bevállalták a viharos tengeren hajókázást utolsó nap, azok a bombázóról áradoztak – gondolom, joggal.
A merülőhelyek, néhány homokon heverő roncs és az Anchor Bay kivételével, változatos sziklás víz alatti tájak. Egyértelműen a Gozo sziget nyugati csücskénél fekvő Dwejra a leginkább lenyűgöző. Sajnos itt is csak kettőt merültünk és a szokásos rohanás (el kell érni a kompot) miatt a felszínen sem maradt sok idő körülnézni monumentális sziklakapu, az Azure Window (Azúr-ablak) környékének sós víz- és szélmarta mészkőcsipkéi és - medencéi között. A merülések itt minden nyűgért kárpótoltak. A víz alatt töltött idő legszebb pillanatai ehhez a helyhez kötődnek: hanyatt úszva figyelni az ereszkedő búvárok sziluettjét az Azure Window magasban felsejlő nyílásában; ki-be, fel-le bujkálni a Chimney (Kémény) barlangjában, résein és repedésein a beszúró, csillogó napfénypászmák között; komótosan beuszonyozni az Inland Sea-t (Belső-tenger) a nyílt vízzel összekötő hatalmas hűvös barlangfolyosó sötétjébe és figyelni, hogy halványul a kinti fény, egyre gyengébben megrajzolva az aljzat homokján heverő kőtömbök körvonalát... Maradhatnánk itt még egy napot…
Az élővilág – szokás szerint – lenyűgözött. Biztosan színpompásabbak a halak és nagyobbak a murénák a Vörös-tengeren, nem tudom, nincs összehasonlítási alapom. Mindössze 40 merüléssel a hátam mögött és minden, másoknak talán kicsi vagy közönséges élőlény mindennapi ténykedésének látványában örömét lelő természetemnek (hozzáállásomnak?) köszönhetően mindig találtam valamit, aminek megörültem. Apró, kíváncsi murénákat, méltatlankodásukat dühös színváltásokkal és bábjátékkal kifejező tintahalakat, óriási sisakcsigát, tanakodó morgóhalakat, viccesen uszonyozó (és óriási brunyafelhőket eregető) ajakoshalakat. Még a trópusi tengerektől megcsömörlötteknek is biztos érdekesek voltak a párzó tintahalak (összegabalyodott karokkal, egyik sápadtan, másik fekete sávokat hullámoztatva a hátán tologatták egymást ki-be egy üregbe), a ráják, a lusta nagy sügérek, a színes kis csigák, jókora csillogó halrajok, kék „szárnyukat” kitáró morgóhalak.

Ajánló
Utolsó este a Marsaxlokk-i kikötő egyik kisvendéglőjében a polipsalátával és sült halakkal degeszre tömött, boroktól elbambult csoport úgy tűnt, elégedett az élettel… Hogy Máltával elégedett-e, azt személye válogatja.
Kinek ajánlanám én Máltát? Aki a víz alatt a változatos sziklaformákat kedveli, és örömét leli a kevésbé egzotikus élőlények látványában; aki odavan a roncsokért, különös tekintettel a II. világháborúsakra, hadihajókra; aki örömmel veszi, ha nem csak a víz alatt akad látnivaló és tudja értékelni a kulturális javakat; akit érdekel a geológia – sehol nincsenek a mészkőből ilyen csudásan kipreparálódott korallok; aki szereti az arabos konyhát; aki túl tudja tenni magát olyan apróságokon, hogy a buszmenetrend még jelzésértékűnek sem tekinthető és mindenek felett, aki humorral és nem gutaütéssel tudja kezelni, ha valami nem úgy alakul, ahogy ő elképzelte. Mi mennénk megint.

Írta: Kosztra Barbara