Főoldal » Klub
Klub
Klubunk 1965-ben alakult, megalakulásától kezdve civil szervezetként működik.


Magyar könnyűbúvárok hőskora
Márványtábla helyett...

Régmúlt idők...

Magyar könnyűbúvárok hőskora
Az 1970-es Tisza-völgyi árvíz

Az 1970-es Tisza-völgyi árvíz védekezési munkáiban résztvevő 180 könnyűbúvár egyikének, az Amphora Klub akkori, lelkes és fiatal tagjának, Tőzsér Jánosnak visszaemlékezése, a 38 évvel ezelőtti napokra.

A mai, fiatal búvárgeneráció talán hallott ezt-azt az öregek "hőstetteiről" az akkor még igencsak kezdetleges felszereléssel, hézagos tudással, de rengeteg lelkesedéssel teli hőskorról. Az esti, sörözéssel összekapcsolt élménymesélések jócskán kiszínezve, csak a szépre emlékezve zajlanak. A "hőstettek" summázatát mindig el kell osztani kettővel, (néha hárommal), hogy a valóságot megkapjuk, de ebben ez a szép! De volt a magyar búvároknak egy hatalmas próbatételük, melynek elmeséléséhez nem való a szépítés. Ez a Nagy Tiszai Árvíz története. Ha valaki (netán) nem ismerné, íme:

1970. május-júniusában a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszerében, de magának a Tiszának is hosszabb szakaszain minden korábbit meghaladó katasztrofális árvíz vonult le. Veszedelmesen az áradat a Tisza és mellékfolyói Észak-Magyarország területen. Fehérgyarmat; Tunyogmatolcs és Vásárosnamény lakosságát kitelepítették. A folyók átszakították a gátakat, és több helyen lakott településeket veszélyeztettek. Áradt a Körös és a Maros is. Május 21-én Makó lakosságát Szentesre és Hódmezővásárhelyre telepítették. Iskolákban, kollégiumokban kaptak ideiglenes szállást az emberek. A sárgás; zavaros, és igen mocskos vízből csak a magas fák lombja látszott ki. A gát tetejétől alig több mint egy méterre volt a vízszint. És nagyon meleg volt. Ez kedvezett a pusztító baktériumoknak. A legveszélyesebb a Kurca-patak torkolati szakasza és a szentesi szivattyútelep volt. Ezeken, a helyeken kellett legnagyobb erőkkel védekezni.
Az eddigi legnagyobb Tisza-völgyi árvíz vonult le 1970-ben május és július között. A Maros soha nem látott vízmagasságnál 624 centiméterrel tetőzött Makónál. A tiszai vízmérce Szegednél 961 centiméterrel rekord magasságot mutatott. A védekezésben a vízügyi dolgozók; a honvédség a lakosság hatékonyan együtt működött. A gátakon dolgozott erejét megfeszítve magyar és orosz katona és több tucat hazánkban tanuló külföldi egyetemista is.
A legnagyobb pusztulás a folyók romániai szakaszán következett be. A halálos áldozatok száma negyvenkettő volt. A Szamos román területen történt töltésszakadása következtében kitört víz szinte akadálytalanul ömlött a Felső-Tisza vidékére. A bajt csak tetézték a tunyogmatolcsi és a nábrádi Szamos-töltések szakadásai. Akkor ezen a vidéken 500 km2-t borított el az árvíz. Víz alá került 44 község és Fehérgyarmat városa. A bajbajutottak kimentésére irányuló akció 30 000 embert érintett. 1970. május 14. tragédiája örök mementó a szatmári emberek számára.
A kormány árvízvédelmi kormánybiztost nevezett ki Dégen Imre (1910. nov. 8. - 1977. júli. 14.) személyében. Ő minden anyagi és tárgyi eszközt megkapott, hogy a károk a lehető legkisebbek legyenek. A honvédség emberi és technikai segítségén kívül a magyar búvárokra is számított. Akkor az MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség), és a BHG gyár rendelkezett a legtöbb kiképzett könnyűbúvárral és a legtöbb technikai eszközzel. Pénzük is volt bőven. De nem voltak elegen a feladathoz! Ezért, az akkoriban - épphogy megtűrt - független klubok búvárait is várták a gátakra. Ha nem volt elég (jó) felszerelésük, azt is adtak!
Így kerülhettem 1970 május 22-én Algyő gátjának tetejére. A 188-191 folyamkilométer közti szakasz védelmében kellet részt vennünk, majd később Tápé közelében folytattuk a munkát. Az algyői olajmező védelme mindennél fontosabb volt.

Május 21-én Makó lakosságát kitelepítették. A városban csak a védelemben résztvevők, katonák és a polgárok lakásainak, ingóságainak védelmére rendelt rendőrök voltak. A Korona szálló dísztermébe 200 matrac és takaró került. Itt helyeztek el bennünket is. A szálló nagytermében 1944-ben is voltak matracok, magyar katonákat szállásoltak el itt. 26 évvel később a terem újra kényszerszállássá lett. Együtt aludtunk a bennünket és a felszerelésünket szállító Volán-os sofőrökkel, vízügyi mérnökökkel, és négy pilótával, akik naponta repülték végig a gátak védvonalait, és a vízügyes szakemberekkel együtt figyelték a víz munkáját, néha a rombolását.











A makói Korona szálló ma.

Az Amphora és a Delfin klub búvárainak feladata az Algyő-Tápé szakasz átázott gátjának lefóliázása volt a víz felőli oldalról. 22-én hajnalban ébresztettek bennünket, felpakoltunk a platós IFÁra és indultunk a gátra. Ott először eligazítást kaptunk az ügyeletes mérnöktől, majd mellénk rendeltek egy szakasz kiskatonát is. A saját felszereléseinket kiegészítették az akkor álmaink netovábbjaként élő vadonatúj neoprén ruhákkal (Technisub), francia Bialu légzőkészülékekkel és Mistral reduktorokkal. Ezek akkor olyanok voltak nekünk, mint ma egy Trabant tulajdonosnak a Porsche 356B! Ekkor alig két hónappal múltam 18 éves! Csak 150 merült órám volt és mindezek ellenére rám húztak egy olyan gumiruhát, melyet azelőtt csak képen láttam! A légzőkészülékem egy "zsír új" orosz Podva, vagyis PO.2 volt. Megbízható, a gyűrődést kiválóan bíró, de jó nehéz jószág. A két palack közé egy hungarocell-szerű, lebegést könnyítő anyagot aplikáltak. Tetszett. A csapatunkat Surányi Csaba, a klub vezetője igazgatta. Szegény akkor volt túl egy műtéten, így nem merülhetett. Nehezen viselte. Ember Sándor, Borbély Misi, a Szilágyi tesók, Irsai Ssándor, Kunfalvi Gyuri, a friss házas Deák Attila, Kmetz András (Mocsi) és én alkottuk a "Zamforások" lelkes gyülekezetét. Később csatlakozott hozzánk Vissy "Olajos" Feri, aki az algyői olajmezők egyik geológusa volt.
A feladat nem volt túl bonyolult. Egy 6 méter hosszú vascsőre a katonák felcsévéltek úgy 10-12 méter hosszú, 0,5 mm vastag fóliát. A fólia szabad végét a gát koronáján homokzsákokkal rögzítették, majd mi lassan letekertük a gát oldalán, a fenékig. Egy vascsövet 3 búvár mozgatott, a másik kettő hatalmas (60 cm hosszú, 8-as átmérőjű betonvasra hegesztett 40x40 cm vaslap) szögekkel rögzítette a fóliát. Mivel a gát annyira át volt ázva, hogy ezek a szögek nem tartottak jól, még egy sor homokzsákot is lefektettünk rá.
Kegyetlen nehéz volt! Egy-egy csapat két órát dolgozott, majd váltottunk. Reggel nyolctól sötétedésig dolgoztunk, ami azt jelentette, hogy a csövet levezető búvárok a víz felszínétől az öt méter mély fenékig oda-vissza 30-szor, a homokzsákot rakók 60-65-ször tették meg egy nap. Ezért a csapatok (3-3 ember) a váltáskor beosztást is cseréltek. A "csövesek" zsákoltak, a "zsákosok" vitték le a csőre tekert fóliát.
Az első nap vígan voltunk! 150 méternyi szakasszal végeztünk kiváló minőségben. A vízügytől kirendelt ellenőr este lemerült, és végignézte a teljes szakaszt. Nem talált hibát. Sötét volt, mire a Korona szállóba értünk. Gyors vacsora és irány a matrac. Itt történt meg velem életemben először, hogy lefekvéskor elindult a fejem a párna felé, és mire odaért, már aludtam is!
Másnap reggel 6-kor alig tudtam kimászni a vackomból. De mások is támolyogtak! Kevés volt a pihenés. A reggelire kapott kávé, friss zsemlék, (annyi amennyi csak kellett), párizsi, téliszalámi, barackdzsem életre keltett mindenkit. Már akkor tudtuk, hogy egy szegedi konyha kizárólag a gáton dolgozó műszakiakra főz. Az akkor szokásos anyagnormának a háromszorosát költhették ránk! Az ellátás osztályon felüli volt!
A második nap baljós jelekkel indult. A mérnökök azon tanakodtak, vajon érdemes-e küzdeni a fóliázással, amikor rohamosan emelkedik a víz! Ott álltunk a gáton és azt láttam, hogy a tegnap lerakott homokzsák padka, amiről a csövet emeltük be a vízbe már nem látszik. 40 centivel feljebb jött a víz este óta!
A képen: balra takarásban Szilágyi Karesz, majd én, Borbély Misi barátom (1945-2006) tanácsait hallgatva, a zsákokon háttal ül Ember Sándor.

Végül az a döntés született, hogy folytatni kell a fóliázást. A kiskatonák már feltekertek vagy húsz csövet, így nem volt mese - nekiláttunk. Az első szakaszban "csöves" lettem. A cső két végén mindig tapasztal búvárnak kellett lenni, mert nem volt szabad oldalra eltévedni a letekeréskor. A 60 cm átfedésnek a fenékig stimmelnie kellett. Ezért én középen a cső forgatását végeztem.

A mocskos vízben egy centiméternyi látás sem volt, teljesen vakon dolgoztunk. Ha valakinél probléma akadt, a búvártőrének nyelével megütögette a csövet, vagy a légzőkészülék palackját. Ekkor megálltunk a tekeréssel, amíg az összegyűrődött fóliát eligazgattuk, újabb kongatás és tekertük tovább. A fenéken a középső embernek (jelen esetben nekem) volt a feladata a teljes fóliahosszt leszögezni. Ha kész voltam a szögekkel, két rövid, egy hosszú ütés a palackra, megragadtuk a vascsövet és felvittük a felszínre. Ott a katonák elvették tőlünk, és amíg mi odébb mentünk 6 méterrel, addig ők már emelték be a következő tekercset.
Balról: Tőzsér János, Ember Sándor, Deák Attila az egyik csőtekerő csapat

Így ment délig. Pontban 12-kor megjelent a gát két végén 1-1 Barkas kisteherautó. (A mai srácok már nem ismerik). Bennük nyolc darab 30 literes edény, és azokban az ebéd! De milyen! Csak felsőfokban lehet róla beszélni. És itt nem a 38 év mindent megszépítő emléke szól! Valóban nagyszerű volt. Kaptunk a kezünkbe egy nagy műanyag tálat. A Barkas belsejéből egy fiatal, (20-22 éves lehetett) konyháslány, (konyhai dolgozó elvtársnő) bújt elő, akit a gáton dolgozó helyiek valamiért Marika néninek szólítottak. Ő aztán sorba parancsolt bennünket aranyos tájszólásával:

- Na, először a békaembörök ide! - mondta, majd egy hatalmas merőkanállal telerakta paprikás krumplival a vájdlingunkat. Egy nagy fonott kosárból foszlós, szinte még meleg kenyeret vettünk mellé. Ültünk a ládákon és faltunk! Ember így még nem evett!

- Nemsoká gyüvök vissza, akkor öhetnek ám még! - mosolygott ránk.

A kivezényelt katonák a saját ellátmányukat ették. Először azt hittem, hogy ők silányabb ételt kapnak, de nem! A parancs mindenkire vonatkozott! A gáton harcolóknak a legjobb ellátást adni! A katonák is sok és finom ételt kaptak. Ez nekem jó érzés volt. "Marika néni" visszafelé is megállt nálunk, és mi másodszor is odatartottuk a műanyag cserpákot a kanala alá.

Az egyik "csőtekerő" csapat munkakezdéskor. Balról: a „kis" Szilágyi , Tőzsér János, Ember Sándor, Deák Attila.
A tengerész sapiban Surányi Csaba.

Nem húzom-vonom a történetet. A munka jól haladt, mi vidámak és nagyon fáradtak voltunk. Ahogy teltek a napok, egyre jobban. Némi fásultság is felütötte a fejét, ami veszélyes volt. A víz alatt nincs helye rutinnak! Hogy ne legyen minden olyan szép, pár nap múlva megtudtuk, hogy több faluba is betört a víz, kimosta az emésztőket, így a víz alatt nem csak uszadék fával, döglött tehénnel és disznóval, hanem mától több százmillió kóli baktériummal leszünk együtt. Ennek már nem örültünk annyira.

De fiatalok voltunk és bohók! Vagy Csaba (Surányi), vagy Ember Sanyi ötlete volt, ma már nem emlékszem, hogy a gátról hazafelé álljunk meg egy vendéglőnél néminemű sörital kulturált elfogyasztása céljából. Ezt senkinek sem kellett kétszer mondani. Menjünk!





























Surányi Csaba (1943-2000) vezette akkor is az Amphora Klub búvárait. Lábánál látható az ominózus rögzitő szög. Mögötte, az átázott gáton ül Borbély Misi (1945-2006) és az „öreg" Szilágyi...
 
Balról: Tőzsér János, Ember Sanyi valamint Borbély Misi „hátulja"

A volános gépkocsivezetőnk a Tisza partjától nem messze, a belvárosi híd közelében lévő utcában állt meg. Itt volt a Gambrinusz söröző. (Nem tudom meg van-e még?) Itt aztán (szigorúan egészségügyi okokból) kóli-baktériuműző sörfogysztásba fogtunk! A "gyógyszer" nagyobb hatásfokát némi cseresznyepálinkával is emeltük. Nem is lett baja senkinek! A jó igen hamar szokássá válik, így minden este a gátról hazafelé megálltunk a Gambrinusznál.
Szeged is sokat szenvedett...

Egy hét múlva valamelyest csökkent a vízszint. Ekkor lánctalpas úszó szállítójárművekre pakoltak bennünket, és pár kilométerrel lejjebb, Tápé közelébe vittek. A munka ugyanaz volt, de itt már nem szögezhettük a fóliát! A gát állapotát leginkább a "pépes" jelzővel illethetném! Ezen a helyen már nagy baj volt!
Itt a fóliát már nem a töltés lábáig, hanem tovább, a fenéken is terítettük, és zsákokkal nyomattuk le. Tíz napja dolgoztunk, egyre fáradtabbak és egyre fásultabbak lettünk. A mélyben pedig mindig ott leselkedik a baj! És eljött a pillanat, ami várható volt. A megszokott ritmus felborulóban volt.













 A lánctalpas úszó jármű platóján világos kabátban Ember Sándor, mellette Kmetz (Mocsok) Sándor, a „kis " Szilágyi, a plató végében Irsai Sándor, egy katonagyerek és Borbély Mihály...

Az első esemény korareggel történt. A homokzsákokat fektető két búvár akképpen dolgozott, hogy a katona gyerek dobta be a zsákot a vízbe úgy, hogy az pont a búvár elé essen. Ő aztán megfogta, húzta le a fólián, és elhelyezte egymás mögé az összeeresztésnél, majd ment fel a következőért. Akkor reggel én voltam az egyik zsákos. Egy darabig rendben mentek a dolgok. Mivel itt nyolc méter hosszan kellett a zsákokat lefektetnem a korom sötét vízben, lassabban haladtam, mint ahogy a dobó srác megszokta.

Az utolsó zsákot fektettem volna le a soron. Indultam a felszínre. Mielőtt kibukkantam volna a víz alól, egy hatalmas ütést éreztem a vállamnál! Ez még nem lett volna baj, de valami lenyomott a fóliára úgy, hogy moccani sem tudtam. Egy homokzsák volt, amit a katona pont rám dobott. Már éppen indítottam volna a pánikot, amikor éreztem, hogy valaki áll a fejemen és szedi le rólam a zsákot. Borbély Misi barátom (mint mindig), most is figyelt rám! Látta a buborékaimat és látta, hogy a homokzsák pont oda repül. Egy másodperc múlva már a vízben volt! Felhúzott a víz tetejére, és amikor látta, hogy nincs semmi baj így szólt: - Elég, ha a kezedben van a zsák! Miért köll a hátadon is vinni? - ezzel lezárta az ügyet.
A helyi „segítő" erők is látták, hogy a zsákot rosszul dobja a kiskatona...

Alig egy óra múlva Misi volt lent, amikor elhibázták a fólia letekerését. A sodrás felől felemelte a 60 négyzetméter fóliát a víz és Mihály barátomra borította. Ez életveszélyes helyzetet teremtet egy pillanat alatt. A szerencse azonban most is velünk volt. Deák Attila és én eldobtuk a csövet és késünkkel vágni kezdtük az összegöngyölődött fóliát. Misi tapasztalt búvár volt. Tudta mit fogunk tenni, és ezért folyamatosan és egyenletesen ütögette a palackja oldalát. Így tudatta velünk, hol van, nehogy őt is felnyisziteljük a fóliával együtt. Amikor feljöttünk rám nézett: Hááát, a fóliát se köll a háton vinni, na! - ezzel minden a helyére került.



























Borbély Mihály volt az Amphora Klub egyik különleges embere. Hatalmas lelkesedéssel és szívvel végezte a feladatait. Neki volt egyedül (akkor) nehézbúvár vizsgája és gyakorlata.

18 napig dolgoztunk az árvíz egyik legkényesebb pontján. Amikor a Maros és a Tisza lassan, de biztosan apadni kezdett a búvárok munkájára már nem volt szükség. Azok a hivatásos búvárok maradtak még, akik a mindenütt veszélyt jelentő, alattomos buzgárok elfojtásán dolgoztak. Megköszönték a munkánkat, elköszöntünk "Marika nénitől" és a Gambrinusztól. Az MHSZ egyik Csepel teherautójának platóján hazajöttünk. A felszereléseket - fájó szívvel - visszaadtuk, a sajátjainkat pedig hetekig tartó munkával rendbehoztuk. Örömmel nyugtáztam, hogy újabb 150 órával nőtt a merült időm.
A legfurcsább azonban az volt, hogy a munkahelyemen, a ma már nem létező 1-es Aköv (IX. ker. Köztelek utca) vállalatnál miként fogadtak. Amikor az ominózus hétfői napon újra bementem dolgozni, a barátaim örömmel üdvözöltek. Délben viszont jött egy titkárnő, hogy azonnal jelenjek meg a pártbizottságon! Kivert a víz! Akkoriban ez igen rossz jel volt. Tudtam, hogy a riasztás napján nem mentem be dolgozni, hiszen azonnal indultunk Szegedre, de az MHSZ egyik vezetője ott azt mondta, mindenkit kikérnek a munkahelyéről! Mi történhetett?
Ami történt, arra igazán nem számítottam! Bekopogtam az irodába. A titkárnőtől kérdeztem, hogy mi van? Kirúgnak, vagy mi? De ő csak vigyorgott. Beléptem a párttitkár irodájába. Ott aztán megállt bennem az ütő! Egy piros vászonnal leterített asztalnál ült a cég teljes vezérkara! Igazgató, főmérnök, művezető, párttitkár. Az asztalon pogácsa, üdítők, és bor. Gondoltam, valami névnap van, vagy mi? De nem.
Leültettek. Gratuláltak. Pénzjutalmat adtak. Vállon veregettek. Nekem, a 18 éves süvölvény gyereknek, aki (szerintük) dicsőséget hozott a vállalatnak. Az igazgató rövid beszédet mondott, én pedig menekültem volna. Úgy éreztem, valakivel összetévesztenek. Lehet, hogy a pénzt is vissza kell majd adnom!? Nem úgy lett.
Később megtudtam, hogy a TV híradótól volt kint egy riporter, (több cégnél is) és arról beszélgetett a vállalat vezetőivel, hogy milyen nagyszerű dolog az, hogy ők felkarolják a fiatalokat, segítik a sportban és egyebekben is. (arra nem tért ki, hogy mi az "egyebekben"). Hogy önöktől is egy fiatal dolgozó küzd a gáton az árral, a víz alatt teszi kockára az életét a hazáért és a munkásosztályért! Majd mindez lement adásban, és ott a vállalat nevét is bemondták! Ezért kaptam én pogácsát és pénzjutalmat!
De azért a kutyából nem lesz szalonna, ahogyan azt már a régi görögök is megmondták! Az Amfora klub nyári Adria-túrájára szerettem volna elmenni és erre szántam a pénzjutalmat. Amikor útlevelet akartam váltani, (a mai fiatalok ezt sem tudják), a pártitkár beleegyezésére volt szükségem. Rám mosolygott és azt mondta: - Tőzsér elvtárs! Nagyszerű, hogy maga a hősünk, de tudja, nem adhatom meg az engedélyt, hogy Jugoszláviába menjen, mert még nem volt katona. És ha nem jön haza? - mondta. Azzal megveregette a vállam és elment. Így zajlott ez akkoriban.
Ennyi volt hát a visszaemlékezésem azokra a "hősi" napokra. Ezeket aztán elhalványította a későbbi búvár utak szépsége. Most is szívesebben emlékszem vissza a Kréta szigeti Chora Sfakionnál látható víz alatti barlangra, mint az algyői iszapra. De jó volt visszagondolni az akkori időkre, barátokra akikkel sajnos hosszú ideje nem találkoztam. A szívem azonban az övék...

Utóirat:

1972-ben behívtak katonának. Becsülettel lehúztam a két évet, 1974-ben leszereltem. Júniusban megyek a cég pártitkárjához útlevélkérőt aláíratni. A válasz: Tőzsér elvtárs! Nagyszerű, hogy maga a hősünk, de tudja, nem adhatom meg az engedélyt, hogy Jugoszláviába menjen, hiszen most volt katona! Mi van, ha valamit elmond az ellenségnek, amit látott...
2008.03.15

tozserjanos[kukac]vnet.hu

Ugrás az oldal elejére!


Márványtábla helyett...
Az alábbi linket másoljátok ki! Sajnos valamilyen technikai gond miatt nem nyílik meg automatikusan. :( 
 
https://www.kassakkiado.hu/marvanytabla_helyett/
 

  
Eseménynaptár
H K S C P S V
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31          
Partnerek:
© 2009 Amphora Búvár Klub · Fejlesztő: Net-Tech
1027 Budapest, Varsányi Irén utca 33/b.