Főoldal » Klub
Klub
Klubunk 1965-ben alakult, megalakulásától kezdve civil szervezetként működik.


Magyar könnyűbúvárok hőskora
Márványtábla helyett...

Régmúlt idők...

Magyar könnyűbúvárok hőskora

Az 1970-es Tisza-völgyi árvíz

Az 1970-es Tisza-völgyi árvíz védekezési munkáiban résztvevő 180 könnyűbúvár egyikének, az Amphora Klub akkori, lelkes és fiatal tagjának, Tőzsér Jánosnak visszaemlékezése, a 38 évvel ezelőtti napokra.

A mai, fiatal búvárgeneráció talán hallott ezt-azt az öregek "hőstetteiről" az akkor még igencsak kezdetleges felszereléssel, hézagos tudással, de rengeteg lelkesedéssel teli hőskorról. Az esti, sörözéssel összekapcsolt élménymesélések jócskán kiszínezve, csak a szépre emlékezve zajlanak. A "hőstettek" summázatát mindig el kell osztani kettővel, (néha hárommal), hogy a valóságot megkapjuk, de ebben ez a szép! De volt a magyar búvároknak egy hatalmas próbatételük, melynek elmeséléséhez nem való a szépítés. Ez a Nagy Tiszai Árvíz története. Ha valaki (netán) nem ismerné, íme:

1970. május-júniusában a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszerében, de magának a Tiszának is hosszabb szakaszain minden korábbit meghaladó katasztrofális árvíz vonult le. Veszedelmesen az áradat a Tisza és mellékfolyói Észak-Magyarország területen. Fehérgyarmat; Tunyogmatolcs és Vásárosnamény lakosságát kitelepítették. A folyók átszakították a gátakat, és több helyen lakott településeket veszélyeztettek. Áradt a Körös és a Maros is. Május 21-én Makó lakosságát Szentesre és Hódmezővásárhelyre telepítették. Iskolákban, kollégiumokban kaptak ideiglenes szállást az emberek. A sárgás; zavaros, és igen mocskos vízből csak a magas fák lombja látszott ki. A gát tetejétől alig több mint egy méterre volt a vízszint. És nagyon meleg volt. Ez kedvezett a pusztító baktériumoknak. A legveszélyesebb a Kurca-patak torkolati szakasza és a szentesi szivattyútelep volt. Ezeken, a helyeken kellett legnagyobb erőkkel védekezni.
Az eddigi legnagyobb Tisza-völgyi árvíz vonult le 1970-ben május és július között. A Maros soha nem látott vízmagasságnál 624 centiméterrel tetőzött Makónál. A tiszai vízmérce Szegednél 961 centiméterrel rekord magasságot mutatott. A védekezésben a vízügyi dolgozók; a honvédség a lakosság hatékonyan együtt működött. A gátakon dolgozott erejét megfeszítve magyar és orosz katona és több tucat hazánkban tanuló külföldi egyetemista is.
A legnagyobb pusztulás a folyók romániai szakaszán következett be. A halálos áldozatok száma negyvenkettő volt. A Szamos román területen történt töltésszakadása következtében kitört víz szinte akadálytalanul ömlött a Felső-Tisza vidékére. A bajt csak tetézték a tunyogmatolcsi és a nábrádi Szamos-töltések szakadásai. Akkor ezen a vidéken 500 km2-t borított el az árvíz. Víz alá került 44 község és Fehérgyarmat városa. A bajbajutottak kimentésére irányuló akció 30 000 embert érintett. 1970. május 14. tragédiája örök mementó a szatmári emberek számára.

A kormány árvízvédelmi kormánybiztost nevezett ki Dégen Imre (1910. nov. 8. - 1977. júli. 14.) személyében. Ő minden anyagi és tárgyi eszközt megkapott, hogy a károk a lehető legkisebbek legyenek. A honvédség emberi és technikai segítségén kívül a magyar búvárokra is számított. Akkor az MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség), és a BHG gyár rendelkezett a legtöbb kiképzett könnyűbúvárral és a legtöbb technikai eszközzel. Pénzük is volt bőven. De nem voltak elegen a feladathoz! Ezért, az akkoriban - épphogy megtűrt - független klubok búvárait is várták a gátakra. Ha nem volt elég (jó) felszerelésük, azt is adtak!
Így kerülhettem 1970 május 22-én Algyő gátjának tetejére. A 188-191 folyamkilométer közti szakasz védelmében kellet részt vennünk, majd később Tápé közelében folytattuk a munkát. Az algyői olajmező védelme mindennél fontosabb volt.

Május 21-én Makó lakosságát kitelepítették. A városban csak a védelemben résztvevők, katonák és a polgárok lakásainak, ingóságainak védelmére rendelt rendőrök voltak. A Korona szálló dísztermébe 200 matrac és takaró került. Itt helyeztek el bennünket is. A szálló nagytermében 1944-ben is voltak matracok, magyar katonákat szállásoltak el itt. 26 évvel később a terem újra kényszerszállássá lett. Együtt aludtunk a bennünket és a felszerelésünket szállító Volán-os sofőrökkel, vízügyi mérnökökkel, és négy pilótával, akik naponta repülték végig a gátak védvonalait, és a vízügyes szakemberekkel együtt figyelték a víz munkáját, néha a rombolását.











A makói Korona szálló ma.

Az Amphora és a Delfin klub búvárainak feladata az Algyő-Tápé szakasz átázott gátjának lefóliázása volt a víz felőli oldalról. 22-én hajnalban ébresztettek bennünket, felpakoltunk a platós IFÁra és indultunk a gátra. Ott először eligazítást kaptunk az ügyeletes mérnöktől, majd mellénk rendeltek egy szakasz kiskatonát is. A saját felszereléseinket kiegészítették az akkor álmaink netovábbjaként élő vadonatúj neoprén ruhákkal (Technisub), francia Bialu légzőkészülékekkel és Mistral reduktorokkal. Ezek akkor olyanok voltak nekünk, mint ma egy Trabant tulajdonosnak a Porsche 356B! Ekkor alig két hónappal múltam 18 éves! Csak 150 merült órám volt és mindezek ellenére rám húztak egy olyan gumiruhát, melyet azelőtt csak képen láttam! A légzőkészülékem egy "zsír új" orosz Podva, vagyis PO.2 volt. Megbízható, a gyűrődést kiválóan bíró, de jó nehéz jószág. A két palack közé egy hungarocell-szerű, lebegést könnyítő anyagot aplikáltak. Tetszett. A csapatunkat Surányi Csaba, a klub vezetője igazgatta. Szegény akkor volt túl egy műtéten, így nem merülhetett. Nehezen viselte. Ember Sándor, Borbély Misi, a Szilágyi tesók, Irsai Ssándor, Kunfalvi Gyuri, a friss házas Deák Attila, Kmetz András (Mocsi) és én alkottuk a "Zamforások" lelkes gyülekezetét. Később csatlakozott hozzánk Vissy "Olajos" Feri, aki az algyői olajmezők egyik geológusa volt.
A feladat nem volt túl bonyolult. Egy 6 méter hosszú vascsőre a katonák felcsévéltek úgy 10-12 méter hosszú, 0,5 mm vastag fóliát. A fólia szabad végét a gát koronáján homokzsákokkal rögzítették, majd mi lassan letekertük a gát oldalán, a fenékig. Egy vascsövet 3 búvár mozgatott, a másik kettő hatalmas (60 cm hosszú, 8-as átmérőjű betonvasra hegesztett 40x40 cm vaslap) szögekkel rögzítette a fóliát. Mivel a gát annyira át volt ázva, hogy ezek a szögek nem tartottak jól, még egy sor homokzsákot is lefektettünk rá.

Kegyetlen nehéz volt! Egy-egy csapat két órát dolgozott, majd váltottunk. Reggel nyolctól sötétedésig dolgoztunk, ami azt jelentette, hogy a csövet levezető búvárok a víz felszínétől az öt méter mély fenékig oda-vissza 30-szor, a homokzsákot rakók 60-65-ször tették meg egy nap. Ezért a csapatok (3-3 ember) a váltáskor beosztást is cseréltek. A "csövesek" zsákoltak, a "zsákosok" vitték le a csőre tekert fóliát.
Az első nap vígan voltunk! 150 méternyi szakasszal végeztünk kiváló minőségben. A vízügytől kirendelt ellenőr este lemerült, és végignézte a teljes szakaszt. Nem talált hibát. Sötét volt, mire a Korona szállóba értünk. Gyors vacsora és irány a matrac. Itt történt meg velem életemben először, hogy lefekvéskor elindult a fejem a párna felé, és mire odaért, már aludtam is!
Másnap reggel 6-kor alig tudtam kimászni a vackomból. De mások is támolyogtak! Kevés volt a pihenés. A reggelire kapott kávé, friss zsemlék, (annyi amennyi csak kellett), párizsi, téliszalámi, barackdzsem életre keltett mindenkit. Már akkor tudtuk, hogy egy szegedi konyha kizárólag a gáton dolgozó műszakiakra főz. Az akkor szokásos anyagnormának a háromszorosát költhették ránk! Az ellátás osztályon felüli volt!
A második nap baljós jelekkel indult. A mérnökök azon tanakodtak, vajon érdemes-e küzdeni a fóliázással, amikor rohamosan emelkedik a víz! Ott álltunk a gáton és azt láttam, hogy a tegnap lerakott homokzsák padka, amiről a csövet emeltük be a vízbe már nem látszik. 40 centivel feljebb jött a víz este óta!

A képen: balra takarásban Szilágyi Karesz, majd én, Borbély Misi barátom (1945-2006) tanácsait hallgatva, a zsákokon háttal ül Ember Sándor.

Végül az a döntés született, hogy folytatni kell a fóliázást. A kiskatonák már feltekertek vagy húsz csövet, így nem volt mese - nekiláttunk. Az első szakaszban "csöves" lettem. A cső két végén mindig tapasztal búvárnak kellett lenni, mert nem volt szabad oldalra eltévedni a letekeréskor. A 60 cm átfedésnek a fenékig stimmelnie kellett. Ezért én középen a cső forgatását végeztem.

A mocskos vízben egy centiméternyi látás sem volt, teljesen vakon dolgoztunk. Ha valakinél probléma akadt, a búvártőrének nyelével megütögette a csövet, vagy a légzőkészülék palackját. Ekkor megálltunk a tekeréssel, amíg az összegyűrődött fóliát eligazgattuk, újabb kongatás és tekertük tovább. A fenéken a középső embernek (jelen esetben nekem) volt a feladata a teljes fóliahosszt leszögezni. Ha kész voltam a szögekkel, két rövid, egy hosszú ütés a palackra, megragadtuk a vascsövet és felvittük a felszínre. Ott a katonák elvették tőlünk, és amíg mi odébb mentünk 6 méterrel, addig ők már emelték be a következő tekercset.

Balról: Tőzsér János, Ember Sándor, Deák Attila az egyik csőtekerő csapat

Így ment délig. Pontban 12-kor megjelent a gát két végén 1-1 Barkas kisteherautó. (A mai srácok már nem ismerik). Bennük nyolc darab 30 literes edény, és azokban az ebéd! De milyen! Csak felsőfokban lehet róla beszélni. És itt nem a 38 év mindent megszépítő emléke szól! Valóban nagyszerű volt. Kaptunk a kezünkbe egy nagy műanyag tálat. A Barkas belsejéből egy fiatal, (20-22 éves lehetett) konyháslány, (konyhai dolgozó elvtársnő) bújt elő, akit a gáton dolgozó helyiek valamiért Marika néninek szólítottak. Ő aztán sorba parancsolt bennünket aranyos tájszólásával:

- Na, először a békaembörök ide! - mondta, majd egy hatalmas merőkanállal telerakta paprikás krumplival a vájdlingunkat. Egy nagy fonott kosárból foszlós, szinte még meleg kenyeret vettünk mellé. Ültünk a ládákon és faltunk! Ember így még nem evett!

- Nemsoká gyüvök vissza, akkor öhetnek ám még! - mosolygott ránk.

A kivezényelt katonák a saját ellátmányukat ették. Először azt hittem, hogy ők silányabb ételt kapnak, de nem! A parancs mindenkire vonatkozott! A gáton harcolóknak a legjobb ellátást adni! A katonák is sok és finom ételt kaptak. Ez nekem jó érzés volt. "Marika néni" visszafelé is megállt nálunk, és mi másodszor is odatartottuk a műanyag cserpákot a kanala alá.

Az egyik "csőtekerő" csapat munkakezdéskor. Balról: a „kis" Szilágyi , Tőzsér János, Ember Sándor, Deák Attila.
A tengerész sapiban Surányi Csaba.

Nem húzom-vonom a történetet. A munka jól haladt, mi vidámak és nagyon fáradtak voltunk. Ahogy teltek a napok, egyre jobban. Némi fásultság is felütötte a fejét, ami veszélyes volt. A víz alatt nincs helye rutinnak! Hogy ne legyen minden olyan szép, pár nap múlva megtudtuk, hogy több faluba is betört a víz, kimosta az emésztőket, így a víz alatt nem csak uszadék fával, döglött tehénnel és disznóval, hanem mától több százmillió kóli baktériummal leszünk együtt. Ennek már nem örültünk annyira.

De fiatalok voltunk és bohók! Vagy Csaba (Surányi), vagy Ember Sanyi ötlete volt, ma már nem emlékszem, hogy a gátról hazafelé álljunk meg egy vendéglőnél néminemű sörital kulturált elfogyasztása céljából. Ezt senkinek sem kellett kétszer mondani. Menjünk!





























Surányi Csaba (1943-2000) vezette akkor is az Amphora Klub búvárait. Lábánál látható az ominózus rögzitő szög. Mögötte, az átázott gáton ül Borbély Misi (1945-2006) és az „öreg" Szilágyi...


Balról: Tőzsér János, Ember Sanyi valamint Borbély Misi „hátulja"

A volános gépkocsivezetőnk a Tisza partjától nem messze, a belvárosi híd közelében lévő utcában állt meg. Itt volt a Gambrinusz söröző. (Nem tudom meg van-e még?) Itt aztán (szigorúan egészségügyi okokból) kóli-baktériuműző sörfogysztásba fogtunk! A "gyógyszer" nagyobb hatásfokát némi cseresznyepálinkával is emeltük. Nem is lett baja senkinek! A jó igen hamar szokássá válik, így minden este a gátról hazafelé megálltunk a Gambrinusznál.

Szeged is sokat szenvedett...

Egy hét múlva valamelyest csökkent a vízszint. Ekkor lánctalpas úszó szállítójárművekre pakoltak bennünket, és pár kilométerrel lejjebb, Tápé közelébe vittek. A munka ugyanaz volt, de itt már nem szögezhettük a fóliát! A gát állapotát leginkább a "pépes" jelzővel illethetném! Ezen a helyen már nagy baj volt!
Itt a fóliát már nem a töltés lábáig, hanem tovább, a fenéken is terítettük, és zsákokkal nyomattuk le. Tíz napja dolgoztunk, egyre fáradtabbak és egyre fásultabbak lettünk. A mélyben pedig mindig ott leselkedik a baj! És eljött a pillanat, ami várható volt. A megszokott ritmus felborulóban volt.













 A lánctalpas úszó jármű platóján világos kabátban Ember Sándor, mellette Kmetz (Mocsok) Sándor, a „kis " Szilágyi, a plató végében Irsai Sándor, egy katonagyerek és Borbély Mihály...

Az első esemény korareggel történt. A homokzsákokat fektető két búvár akképpen dolgozott, hogy a katona gyerek dobta be a zsákot a vízbe úgy, hogy az pont a búvár elé essen. Ő aztán megfogta, húzta le a fólián, és elhelyezte egymás mögé az összeeresztésnél, majd ment fel a következőért. Akkor reggel én voltam az egyik zsákos. Egy darabig rendben mentek a dolgok. Mivel itt nyolc méter hosszan kellett a zsákokat lefektetnem a korom sötét vízben, lassabban haladtam, mint ahogy a dobó srác megszokta.

Az utolsó zsákot fektettem volna le a soron. Indultam a felszínre. Mielőtt kibukkantam volna a víz alól, egy hatalmas ütést éreztem a vállamnál! Ez még nem lett volna baj, de valami lenyomott a fóliára úgy, hogy moccani sem tudtam. Egy homokzsák volt, amit a katona pont rám dobott. Már éppen indítottam volna a pánikot, amikor éreztem, hogy valaki áll a fejemen és szedi le rólam a zsákot. Borbély Misi barátom (mint mindig), most is figyelt rám! Látta a buborékaimat és látta, hogy a homokzsák pont oda repül. Egy másodperc múlva már a vízben volt! Felhúzott a víz tetejére, és amikor látta, hogy nincs semmi baj így szólt: - Elég, ha a kezedben van a zsák! Miért köll a hátadon is vinni? - ezzel lezárta az ügyet.

A helyi „segítő" erők is látták, hogy a zsákot rosszul dobja a kiskatona...

Alig egy óra múlva Misi volt lent, amikor elhibázták a fólia letekerését. A sodrás felől felemelte a 60 négyzetméter fóliát a víz és Mihály barátomra borította. Ez életveszélyes helyzetet teremtet egy pillanat alatt. A szerencse azonban most is velünk volt. Deák Attila és én eldobtuk a csövet és késünkkel vágni kezdtük az összegöngyölődött fóliát. Misi tapasztalt búvár volt. Tudta mit fogunk tenni, és ezért folyamatosan és egyenletesen ütögette a palackja oldalát. Így tudatta velünk, hol van, nehogy őt is felnyisziteljük a fóliával együtt. Amikor feljöttünk rám nézett: Hááát, a fóliát se köll a háton vinni, na! - ezzel minden a helyére került.



























Borbély Mihály volt az Amphora Klub egyik különleges embere. Hatalmas lelkesedéssel és szívvel végezte a feladatait. Neki volt egyedül (akkor) nehézbúvár vizsgája és gyakorlata.

18 napig dolgoztunk az árvíz egyik legkényesebb pontján. Amikor a Maros és a Tisza lassan, de biztosan apadni kezdett a búvárok munkájára már nem volt szükség. Azok a hivatásos búvárok maradtak még, akik a mindenütt veszélyt jelentő, alattomos buzgárok elfojtásán dolgoztak. Megköszönték a munkánkat, elköszöntünk "Marika nénitől" és a Gambrinusztól. Az MHSZ egyik Csepel teherautójának platóján hazajöttünk. A felszereléseket - fájó szívvel - visszaadtuk, a sajátjainkat pedig hetekig tartó munkával rendbehoztuk. Örömmel nyugtáztam, hogy újabb 150 órával nőtt a merült időm.
A legfurcsább azonban az volt, hogy a munkahelyemen, a ma már nem létező 1-es Aköv (IX. ker. Köztelek utca) vállalatnál miként fogadtak. Amikor az ominózus hétfői napon újra bementem dolgozni, a barátaim örömmel üdvözöltek. Délben viszont jött egy titkárnő, hogy azonnal jelenjek meg a pártbizottságon! Kivert a víz! Akkoriban ez igen rossz jel volt. Tudtam, hogy a riasztás napján nem mentem be dolgozni, hiszen azonnal indultunk Szegedre, de az MHSZ egyik vezetője ott azt mondta, mindenkit kikérnek a munkahelyéről! Mi történhetett?
Ami történt, arra igazán nem számítottam! Bekopogtam az irodába. A titkárnőtől kérdeztem, hogy mi van? Kirúgnak, vagy mi? De ő csak vigyorgott. Beléptem a párttitkár irodájába. Ott aztán megállt bennem az ütő! Egy piros vászonnal leterített asztalnál ült a cég teljes vezérkara! Igazgató, főmérnök, művezető, párttitkár. Az asztalon pogácsa, üdítők, és bor. Gondoltam, valami névnap van, vagy mi? De nem.
Leültettek. Gratuláltak. Pénzjutalmat adtak. Vállon veregettek. Nekem, a 18 éves süvölvény gyereknek, aki (szerintük) dicsőséget hozott a vállalatnak. Az igazgató rövid beszédet mondott, én pedig menekültem volna. Úgy éreztem, valakivel összetévesztenek. Lehet, hogy a pénzt is vissza kell majd adnom!? Nem úgy lett.
Később megtudtam, hogy a TV híradótól volt kint egy riporter, (több cégnél is) és arról beszélgetett a vállalat vezetőivel, hogy milyen nagyszerű dolog az, hogy ők felkarolják a fiatalokat, segítik a sportban és egyebekben is. (arra nem tért ki, hogy mi az "egyebekben"). Hogy önöktől is egy fiatal dolgozó küzd a gáton az árral, a víz alatt teszi kockára az életét a hazáért és a munkásosztályért! Majd mindez lement adásban, és ott a vállalat nevét is bemondták! Ezért kaptam én pogácsát és pénzjutalmat!
De azért a kutyából nem lesz szalonna, ahogyan azt már a régi görögök is megmondták! Az Amfora klub nyári Adria-túrájára szerettem volna elmenni és erre szántam a pénzjutalmat. Amikor útlevelet akartam váltani, (a mai fiatalok ezt sem tudják), a pártitkár beleegyezésére volt szükségem. Rám mosolygott és azt mondta: - Tőzsér elvtárs! Nagyszerű, hogy maga a hősünk, de tudja, nem adhatom meg az engedélyt, hogy Jugoszláviába menjen, mert még nem volt katona. És ha nem jön haza? - mondta. Azzal megveregette a vállam és elment. Így zajlott ez akkoriban.
Ennyi volt hát a visszaemlékezésem azokra a "hősi" napokra. Ezeket aztán elhalványította a későbbi búvár utak szépsége. Most is szívesebben emlékszem vissza a Kréta szigeti Chora Sfakionnál látható víz alatti barlangra, mint az algyői iszapra. De jó volt visszagondolni az akkori időkre, barátokra akikkel sajnos hosszú ideje nem találkoztam. A szívem azonban az övék...

Utóirat:

1972-ben behívtak katonának. Becsülettel lehúztam a két évet, 1974-ben leszereltem. Júniusban megyek a cég pártitkárjához útlevélkérőt aláíratni. A válasz: Tőzsér elvtárs! Nagyszerű, hogy maga a hősünk, de tudja, nem adhatom meg az engedélyt, hogy Jugoszláviába menjen, hiszen most volt katona! Mi van, ha valamit elmond az ellenségnek, amit látott...
2008.03.15

tozserjanos[kukac]vnet.hu

Ugrás az oldal elejére!


Márványtábla helyett...

Emlékezés két kiváló magyar búvárra, Surányi Csabára és Borbély Mihályra

Eltávozott barátainkról írni nagyon nehéz. A nekrológok pátosszal teli sorai, amelyet a sír mellett felolvasnak, a helyhez és az alkalomhoz illőek. A megemlékezésnek azonban létezik egy olyan formája, melynek az elment barát jobban örülne, ha hallaná. Ebben a formában szeretnék most én megemlékezni, és elköszönni a két nagyszerű "öreg" búvártól, akik engem - 40 évvel ezelőt - a barátjukká fogadtak. Remélem, hogy odaát ők is örülnek ennek, és talán, egy kis mosolyt is varázsolhatok a fényből szőtt arcukra...


Surányi Csaba (1943-2000)

1968-ban Budán, a Fehérvári út egyik légoltalmi pincéjének ajtaján kopogtattam. Azt mondták, állítólag van ott egy búvár klub. Volt. Az ajtaján belépve életem legszebb időszakának első lépését tettem meg. Egy fiatal, körszakállas, pipázó, élénk és tisztaszemű, 30 év körüli ember fogadott. Szevasz! Surányi Csaba vagyok. Te ki vagy? - kérdezte. Bemutatkoztam. Toporogtam. - Búvár szeretnék lenni. - nyögtem ki végül. - Úszni tudsz? - kérdezte. Persze. Nem is rosszul. - fényeztem magam. Akkor itt a helyed! - mondta. - Gyere, ismerd meg a többieket is!Az ott lévőknek is bemutatkoztam. Mindenki fiatal volt. Így 40 év távlatából is emlékszem, hogy Ember Sándor, Marton Árpád, Deák Attila, Csaba későbbi felesége Palatkás Ilona (Cönci), Borbély Mihály, Irsai Sándor voltak a kis helyiségben. A sarokban egy állványon egy nagy, az Adria mélyéről származó, valódi amfora-nyak állt. Ekkor láttam először közelről légzőkészüléke is. Csaba csak "nehéz tízes" és a "könnyű tízes" néven emlegette, de volt egy kisebb, dupla palackból álló is, melyet "Dezsőnek" hívtak. A falon képek, szigonypuska, és hatalmas legyezőkorall! Mindez maga volt a csoda!

Palatkás Ilona (Cönci) volt a teljes adminisztráció ura. Egy kis könyvbe felvette az adataimat, és ezzel kezdetét vette egy csodálatos időszak. Csaba volt a kiképzőm és mentorom is egyben, anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna, vagy ennek bármilyen hagyománya lett volna a klubban. Akkor még nem létezett a CMAS rendszer, és más kiképzési formulár sem állt rendelkezésre. Mint gaz az árokparton, úgy nőttek fel a búvárok.Csaba közölte, hogy este a Kaffka gimnázium alagsorában lévő uszodában elkezdi a kiképzésemet. Az uszoda szó túlzás volt. Egy kis medence, amely alig 1 méter mély volt, de Csaba szerint nincs olyan víz, ahol a búvár ne tudna úszni! Igaza volt. Úsztatott uszonnyal, majd a nélkül, víz alatt és felett, végül azt mondta: jó lesz! Amphora tag lettem!
Cönci adott egy sportorvosi kivizsgálásra szóló beutalót. A kerületi SZTK rendelőben elvégzett vizsgálatok után jött a legizgalmasabb próbatétel. A keszonban történő megmérettetés!Akkor épült az észak-déli metró. A Duna alatt túlnyomásos munkatérben lehetett csak építeni az alagutat, ezért a keszon-rendszerű munkahelyhez telepíteni kellett egy felszíni vizsgáló kamrát is. Itt végezték a búvárok és a keszonmunkások orvosi vizsgálatát. A Kossuth Lajos tér déli végében, az Akadémia utca sarkán állt. Hárman voltunk a vizsgálaton. Csaba, Borbély Misi és én. Egy fiatal doki is bejött a kamrába. Bezárta az ajtót, majd megindította a kamra feltöltését. Imádtuk. Egyre melegebb lett és a behozott ásványvízből eltűntek a buborékok! A doki szerint 4 atmoszféra a kamra terhelhetősége, de mi most csak 2,5-ig megyünk. Sajnáltuk, hogy csak addig.

10 percig ültünk a 2,5 atm nyomás alatt, majd a doki lassan kezdte kiereszteni a levegőt. Csökkent a nyomás. Egyre hidegebb lett, és fehér, tejszerű pára lepte el a kabint. A nulla nyomás elérése után kinyílt a tonnás vasajtó és vérnyomásmérés következett. Az értékekre már nem emlékszem, csak arra, hogy a doki ezt mondta: Surányi sporttárs úgy látszik aludt egyet! Neki egyedül voltak normális értékei!

Csaba volt az, aki nem félt attól, hogy egy zöldfülű, 17 éves kölköt egyedül engedjen először merülni légzőkészülékkel! Pénteken szólt, hogy vasárnap Délegyházára megyünk. Feltétlenül legyek ott hajnalban a ferencvárosi pályaudvaron. Ott voltam. A mai srácok el sem tudják elképzelni: akkor senkinek sem volt autója. Vonattal jártunk a tavakhoz, hátunkon vittük a készülékeket, tengerész-zsákjainkban pedig az összes egyéb holmit. Súlyosan néztünk ki!

......

Csaba a "nehéz tizesssel" a hátán bemutatja, hogy mit kell majd tennem

Csaba és Borbély Misi, Deák Attila és még valaki (rég volt) már ott voltak. A gőzmozdony (!) vontatta szerelvényre feltuszkoltuk a cuccokat, majd alig 1,5 óra alatt meg is tettük a Délegyházáig hátralévő 28 km-t.
Az állomásról kigyalogoltunk a két kilométernyire lévő "tiszta" tóig. Ennek létéről Csaba, a munkahelyén lévő vízügyes kollégáitól tudott. A délegyházi sóderkitermelésből kivont bányagödörben lassan feljött az (ivóvíz minőségű) talajvíz, és így egy uszoda tisztaságú - igaz teljesen halott - tó jött létre. Ide tartottunk.Itt Csaba és az "öregek" merültek egy jót, de az élettelen vízben való "blütyögést" hamar megunták. Ekkor szólt nekem Csaba, hogy eljött a nagy nap! Rám akasztotta a "nehéz tízest". Ez egy tíz literes palack volt, mely valaha tűzoltó készülékként funkcionált, amíg "valamiért selejtes nem lett". Ettől kezdve már sűrített levegővel feltöltve, sárgára festve szolgálta a lelkes amatőr búvárokat. Az első merülésemkor ezzel a nehéz vassal a hátamon is úsztam a boldogságban! Csaba egy kötelet kötött a derekamra, ezzel biztosította a gyors feljövetelemet. Akkor 2 m mélyre mehettem. Alig tíz percig tartott a beavatás. Ennyi levegő jutott akkor nekem, de ezzel is nagyon boldog voltam!!!

...

. Csaba a merülése után leveszi a készüléket, megtörölközik, majd elkattintja rólam ezt a képet. Életem első, készülékkel merült 10 perce után... 1969. 07. 03.

Egy másik alkalommal Csaba felhívott a munkahelyemen, hogy másnap délelőtt legyek a klubban. Akkor már a Bimbó út elején lévő, üzlethelyiségre hajazó irodában volt az Amphora Klub otthona. Odamentem. Csaba, Ember Sándor és én felmálháztunk egy taxira és a hajógyári öbölbe mentünk. Útközben tudtam meg, hogy egy motorcsónakról leszakadt Crecent Marin farmotort kell kiemelni. A motorcsónak túl közel ment a kihorgonyzott uszályokhoz, és a feszülő horgonykötélbe akadva leszakadt a méregdrága - akkoriban luxusnak számító - svéd motor.

Ember Sanyi merült le először a kijelölt területen. A víz itt 4 m mély volt. Néhány perc múlva Sándor feljött és azt mondta, kizárt dolog itt megtalálni bármit. A hajógyári öböl alja egy szemétbányához hasonlított. Vaslemezek, csövek, hordók hevertek ott lent. Csaba már le sem merült. De kár is lett volna! Két (igen rossz kinézetű) figura sündörgött oda hozzánk. Horgászok voltak. Közölték, hogy kár erőlködnünk, a motor már náluk van! Megegyezhetünk a visszaadásáról! Kiderült, hogy ez a két finom úriember, látta a motor leszakadását a partról. Nosza, csónakba ugrottak, és egy kis vasmacskával végig kapargatták a helyet. Szerencséjük volt. A harmadik próbálkozásra ott lógott a macska végén a csónakmotor. Egy szó, mint száz, súlyos alkudozások után a jogos tulajdonosa visszavásárolta a motorját! Hogy mennyiért, azt már nem tudom.

Engem elkeserített a tény, hogy nem nekünk sikerült kiemelni! Ekkor Csaba így szólt. - Csak nem megyünk úgy vissza, hogy nem merültél egy igazi, mocskos folyóban! - mondta. Lementünk az öböl kijáratához, ahol az öböl a Dunába torkollik. Itt újra hátamra vehettem a "nehéz" tízest, jött a szokásos kötél is, és lassan behátráltam a kb. 19 fokos vízbe. Csaba instrukcióinak megfelelően a fenék homokjában kézzel húztam magam előre. Az öböl közepéig jutottam. Látni egy centimétert sem lehetett, nagyon hideg volt (neoprén ruhája akkor még csak két embernek volt) és némi aggodalom is volt bennem. 20 perc múlva Csaba lassan, de határozottan húzni kezdett vissza a kötéllel. A parton dideregve is nagyon boldog voltam.

A tatai Fényes Forrás volt a hazai búvárok egyetlen kiválónak mondható merülő helye. Ide jártunk ősztől tavaszig. Akkor még bőven buzgott a nagy tó közepén (a szauna épülete előtt) a forrás 24 fokos vize. Szinte minden hétvégét itt töltöttük. Ebben a tóban sajátítottam el Csabától és Borbély Misitől a búvárkodás apró és finom részleteit. Ekkor már megvolt a saját légzőkészülékem. A vadonatúj Podvodnik-2 (Podva) készüléket Csaba "szerezte" nekem orosz katonáktól. Csaba lemerült velem a forráshoz. Gyakoroltuk a maszk le és visszavételét, a készülék cserét. Jól ment. Csaba dicsérete sem maradt el. - Nem volt túl rossz. - mosolygott.

A Fényes Forrás nagy tava, háttérben a szauna épületével. Borbély Misi, Kunfalvi Gyuri, és Kmetz Sándor (Mocsok) merülésre készülnek. Mocsok hátán az én ominózus Podva készülékem...

Este, a csapat a Zsigmond sörözőbe ment (mint mindig). Ott, halászlé, rántott szelet uborkasalátával, csapolt Kinizsi sör némi cseresznyepálinkával került az asztalra, (mint mindig). A vacsora után Csaba szót kért. Közölte a társasággal, hogy új vizsgázott taggal bővült a klub. Velem! Mindenki meglapogatott, megveregetett (nyolc napon belül gyógyult), majd újabb kör söröket kértek. A vacsora jó hangulatban telt. Éjfél körül mindenki felállt, és elindult kifelé a sörözőből. Csaba még visszaszólt: Ja igen! Ilyenkor minidig az új búvár fizet! - mondta. A havi fizetésem fele (900 Ft) volt a számla, de megérte.

Másnap Csaba odajött a kis faházhoz, melyben Borbély Misivel és még valakivel (már nem emlékszem a nevére) aludtunk. Most jön az igazi avatás! - mondta. Ezt csak az arra érdemesek láthatják! Megragadtuk a Podvát, Csaba a "könnyű" tízest, Mihály barátom pedig a sokak által áhított, 2x7 literes, Mistral reduktoros francia Bialu készülékét. Elindultunk az Erdei Tóhoz. Talán még megvan Tatán, a Fényes területén az a gyönyörű éger-láp. Akkoriban is a kiszáradás fenyegette, de próbálták megmenteni. Oda tartottunk...

A "Könnyűbúvároknak merülni nem szabad" táblát lazán kikerültük, és ott álltunk az Erdei Tó szélén. Beöltöztünk. Csaba egy kis műanyag lánccal összekötötte a jobb kezemet az ő baljával. Azt mondta, semmi esetre se távolodhatok el tőle egy centit sem! Misi mögöttünk jött biztosításként. Nem értettem a nagy óvatosságot, hiszen a láp vize alig volt másfél méter mély. Lent aztán kiderült! Lassan merültünk alá, nehogy felkavarjuk a finom iszapot. A látvány, ami elém tárult, leírhatatlan volt! A Gyűrűk Ura c. filmben láthattunk ilyet! A fák hatalmas, kusza gyökerei a víz alatt félelmetes díszletet alkottak. A köztük beszüremlő fény egészen valószerűtlen, futurisztikus tájat varázsolt a víz alá!

Csaba lassan mozgott előre. Alig használtuk az uszonyainkat, inkább kézzel húztuk magunkat előre. Itt értettem meg a lánc szerepét. Ámulatomban többször úsztam volna bele olyan gyökérgubancba, ahonnan nem lett volna visszaút! Csaba ismerte az útvonalat, a biztonságos részére vitt a tónak. Gyökerek alatt, között úsztunk. A tó legmélyebb pontján, 2 m mélyen megálltunk. Misi is mellénk ért. Csak térdeltünk az iszapban és nem tudtunk betelni a látvánnyal. Apró halak úszkáltak minden félelem nélkül a közelünkben. A varázslatnak Csaba készülékében vészesen fogyó levegő vetett véget. Lassan visszaúsztunk oda, ahol lemerültünk. Soha nem találtam volna vissza! Csak Csaba ismerte az utat...

..........

Csaba megy elől a "könnyű tizessel" a hátán. Mögötte a "jól öltözött" csapat. A tiltó tábla nem zavart bennünket... Jobbra: Csaba és én visszatértünk az éger-láp mélyéről...

Alig két hétre rá, Tokajba mentünk. A Bodrog-folyó partján épülő kikötőhöz kellett a búvármunka. Egy ún. kőszekrényt kellett a folyóba süllyeszteni. Október végén a víz 10 fok körüli volt. Csaba azt mondta: Itt biztos erőltetni kell majd a röhögést. Úgy lett! Deák Attila merült először. A 15x8x3 méteres, deszkákból ácsolt keretet a daru beemelte a vízbe, de ferdén állt. Ki kellett szedni alóla az iszapot, hogy vízszintbe kerüljön. Attila odalent körbeúszta a szekrényt. Húsz percig bírta a hideg vizet az 5 mm-es Technisub ruhájában. Azt mondta, megoldható a feladat. De száraz ruha kell ide!

És akkor előkerült egy förmedvény, mely szörnyű kinézete ellenére kiváló szolgálatot tett! SZLV. Ez volt a neve, az orosz hadsereg által használt (és onnan "vásárolt") zárt rendszerű búvárruhának. Ebben merültünk egyenként 50-50 percet. Telefon is volt benne, így Csaba irányítani tudta a mélyben dolgozót, hogy mennyit süllyed a szekrény, és merre irányítsa a sűrített levegős pisztoly fúvócsövét, mellyel az iszapot fújattuk ki a keret alól. Én itt a köteleket mozgattam, a telefon vezetékét tekertem, és egyéb "nélkülözhetetlen" feladatokat láttam el. De egyszer csak Csaba szólt, hogy készülődjek. Én jövök. Úgy döntött, ezt is meg kell tanulni! Bízott bennem! És rám adták az SZLV-t, bekötötték a telefont és máris lent találtam magam a Bodrog jéghideg mélyén!

A szekrény sarkánál dolgoztam. A pisztolyból süvítve tört ki a levegő, és ugyan semmit sem láttam, de éreztem, hogy fogy az iszap a lábam alól. 25 perc múlva felhúztak. Kinyitották a sisakot és forró mézes teát kaptam inni, hogy ne fázzak. Nem akartam megbántani senkit azzal, hogy elmondjam, a rengeteg teától majd pisilni kell, és a zárt ruhában azt nem lehet! A következő 25 percben nem a hidegtől szenvedtem a mélyben, hanem a mézes teától...

...........

A kőszekrény szélébe kapaszkodva mézesteázom. Az építmény tetején Ember Sándor pipázik, a kötelet Kmetz Sanyi fogja, a telefon drótját Saláta Kati tekeri... A képeket Surányi Csaba készítette.

Az SZLV ruha kiterítve. Jó szolgálatott tett a szörnyű hideg vízben.

Végül a munkát kiváló minőségben elvégeztük, melyet Tokaj egyik (igen jó) vendéglőjében megünnepeltünk. Én megköszöntem Csabának, hogy számított rám. - Ugyan már! Ez így természetes. - mondta. - De az SZLV-t természetesen neked kell kimosni, a szelepeket alkoholos oldattal kitisztítani, az egészet behintőporozni és összehajtani! Természetes. Ez így volt rendjén.

Az 1970-es tiszai árvíz búvármunkáiban is részt vehettem (Itt olvashat róla) A Surányi Csaba vezette kis társaság elismerésre méltó munkát végzett. Az árvíz levonulása után az Amphora klubot már a nagyok közt jegyezték. Csaba munkáját elismerték, és megkérték őt, javasoljon valakit kitüntetésre. Engem nevezett meg! Az Árvízvédelemért Emlékérmet mindannyian megkaptuk, de a klubból - Csaba felterjesztésére - csak én kaptam meg a Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója kitüntetést. Köszönet érte...

Számtalan történetet írhatnék még le, de mindnek ugyanaz lenne a tanulsága. A kiváló emberek nyomot hagynak maguk után a világban. Egy átlagos megemlékezésben nem a hétköznapi ember, hanem annak kiemelkedő tettei kerülnek bemutatásra. Én nem akartam ilyet írni. Nekem Surányi Csaba hétköznapokban ismert arca, tettei, jókedve és haragja, a nyárra megnövesztett körszakálla, különös, rekedtes nevetése, - melyről mindenki messziről felismerte - maradt meg.

1972-ben behívtak katonának, és ezzel eltéptek mindent, ami szép lehetett az életben. Két év múlva leszereltem, de akkor már nem ugyanaz volt a klub, mint amit nélkülöztem 800 napig. Csabával 1996-ban találkoztam újra, és egyben utoljára. Ő akkor már régen ismert és elismert búvárvezető volt. A Thököly út egyik kis presszójában beszélgettünk az életről, a világ dolgairól. Megdöbbenve értesültem a haláláról! Az egyik olyan ember volt, aki meghatározó szerepet játszott az életemben. Hamvait az Adria hullámai közé szórták gyermekei. Ott Ő mindig boldog volt...

Borbély Mihály (1945-2006)



Borbély Misi volt az örökmozgó, jókedvű öreg kenyeres pajtás. Amíg Csaba a tanítóm, mentorom, addig Misi a barátom volt. Hat évvel volt idősebb nálam, de ez nem számított. Számtalan túrát tettünk néhány igen jó, de többnyire csapnivaló vizű tavaknál. Dorottya utcai lakásában a konyha kövén öntöttük az ólmot az övekhez, egy újpesti maszeknál szigonypuskát rendeltünk és hozzá nyílhegyeket reszeltünk. Együtt jártunk edzésre előbb a Kaffka gimi kis uszodájába, ahol Mihály nagy barátja, "Bácsi" (sajnos nem tudom a rendes nevét) tartott foglalkozásokat, majd a Szőnyi úti uszodába, ahol a műugró medencében merülhettünk. Rengeteg minden történt velünk... Most, hogy vissza kell gondolnom rájuk, annyi, hogy nem is tudom melyiket írjam le! A többségük megszépült így több évtized távolából, de néhányat felidéznék Miska barátom kedvéért.

A hőskor! 1968-69-ben több tavat is felderítettünk, de valahogy mindig Délegyháza maradt a fő "blütyögő", ahogy Misi nevezte a merülést, területünk. Ott is maradtunk napokra a nyári szabadságok idején. Sátrat vertünk, bográcsban főztünk, békacombot sütöttünk, és merültünk, amennyit csak lehetett. Itt merültem először készülékkel Csaba jóvoltából. Itt próbálták ki Csaba, Deák Attila, Ember Sándor és mások által készített reduktorokat, palackokat, szigonypuskákat. Legnagyobb hiány a neoprén ruha volt. Akkoriban szinte elérhetetlen árú, csak nyugatról becsempészhető ruhája egy-két emberkének volt. Így hát magunk fabrikáltunk borzalmas (és használhatatlan) öltözékeket. Misi pl. gumírozott vászonból varratott valakivel egy dzsekit. Később Miskával együtt ragasztottunk össze puha gumiból egy iszonyatos küllemű, és még tragikusabb használhatóságú ruhát. De ez jutott akkor nekünk! A képmellékleteken is látható, miként festettünk felöltözve a vízparton.

... ..

Borbély Miska és én Délegyházán 1969-ben. A szörnyű felszerelésünk ellenére csodás életünk volt...

Megtaláltuk Délegyházán egy lezuhant MIG-15-ös vadászgép roncsait. Minden darabot kézzel hurcoltunk ki a partra. Az elemi eszközeink sem voltak meg a munkához. Ezek hiányát lelkesedéssel, és szenvedéllyel pótoltuk.

Egy MIG-15-ös roncsait szedtük ki Délegyházán a puszta kezünkkel...

Mindent megoldottunk. Egyszer sátrat vertünk a "tiszta" tó partján. Napközben merülgettünk, úszkáltunk, este viszont vacsorát kellett volna készíteni. Gyorsan összefogdostunk 20-25 hatalmas békát. Akkoriban ezrével tanyáztak a tavakban. Mindet megnyúztuk, a hófehér húsú combokat besóztuk. Készen álltak a sütésre. Igen ám, de Miska barátom elfelejtette elhozni a sütő edényt! Most mi lesz? Éhesek voltunk, a falu 6 km-re van, ráadásul nem ismerünk ott senkit, aki bármilyen edényt adna nekünk kölcsön!

. ......

A békavadászat előkészületei, és eredménye. A baloldali képen jól látható Mihály rettenetes dzsekije, melyet egy sky nevű viaszkosvászonból varratott... Mögötte Schimmer Pista.

De egy magyar búvár nem esik kétségbe! (Vagy csak ritkán). Kinyitottunk két olajos halkonzervet. Kiettük a tartalmát, gondosan ügyelve, hogy az olaj megmaradjon, majd a konzervdobozt rátettük a parázsra. Fél perc múlva a forró olajban megsütöttük az összes békacombot. Mennyei lakoma volt...

Tatán a Fényes Forrás volt a másik törzshelyünk. Itt szeptember végétől április végéig lehetett merülni. A kis faházak közül béreltünk ki egyet, és a hétvégék nagy részét ott töltöttük. Akkoriban volt, hogy megszökött valami gyilkos a börtönből és az a szóbeszéd járta, hogy Tata környékén látták. Minket ez nem érdekelt. Este megmelegítettük a kis villanyfőzőn a káposztakonzervet, és jól bevacsoráztunk. Hárman voltunk akkor a négyágyas kisházban. Misi, Kmetz Sanyi (Mocsok) és én. Leoltottuk a lámpát, és a sötétben anekdotázgattunk. Éppen Mocsi mesélt valami asztalos történetet (a szakmája volt), amikor valami koppant a ház falán! Majd még egyszer, de most már karcolta is valami (vagy valaki?) a ház oldalát. Meghűlt bennünk a vér! Itt a gyilkos! Miska, aki nem volt egy puhány és ijedős gyerek (voltak is ebből gondok bőven), felugrott és kivette a tokjából a búvárkését! Mi is fogtunk ezt, azt, én pl. egy villát (!), és Miska nyomában kióvakodtunk a házból!

Lassan közelítettünk a faház hátsó feléhez. Ott Misi kirontott a fal mellől, mi követtük! Ott találtuk Mihályt fuldokolva. A röhögéstől persze! Ugyanis a hangot nem más keltette, mint egy lelógó faág, mely a kis szél lengedezésétől hozzáütődött a falhoz! Nem is meséltük el soha senkinek ezt a sztorit!!!

Amikor már nagyon hideg volt, a Fényes szaunája volt a tanyánk. Kint hó esett, bent 80 fok volt. Innen indultuk merülni. A forrás 24 fokos vize a part közelében alig érte el 12 fokot. Merülés után rohantunk vissza a forróságba. 1970 szilveszterén valaki azt mondta, hogy az álmoskönyv szerint, nagyon jót tesz a következő évi búvártúráknak, ha pontban éjfélkor a Fényes kráterében vagyunk! Legyen úgy!

Volt egy nagy terem a strandon. Két oldala üvegből volt, de egy nagy cserépkályha is állt a sarokban. Itt volt a szilveszteri buli. Az Amphorásokon kívül mások is voltak ott. Már nem nagyon emlékszem, hogy kik, de tele volt a terem. Néhány srác elhozta jobb sorsra érdemes barátnőjét, menyasszonyát is. Szegények úgy tudták, szilveszterezni mennek! Körömcipő, aranyflitteres ruha, frissen fodrászolt haj, stb. Ellenben itt voltak tábori ágyak, gumiruhák, készülékek. Nem volt viszont vécé és áram! Odakint -12 fok, benn - a cserépkályha állandó pakolása mellett - sem volt +10-nél több, és hangulatos gyertyfény.

Éjfél előtt fél órával beöltöztünk, elgyalogoltunk a hóban a 200 méterre lévő nagy tóig, és fogvacogva lemerültünk. Valaki a palackját ütögetve jelezte az éjfélt. Semmi felemelőt nem éreztem! Borbély Miska megpróbált, egy általa kreált szelepes üvegből pezsgőt inni, de az azonnal összekeveredett a tó vizével. Többeknek a lámpája is felmondta a szolgálatot, így pár perc múlva kikászálódtunk a vízből. Most jött csak a java! Azonnal ránk fagyott a víz! Mire visszaértünk a terembe, kékek voltunk! Megpróbáltunk felmelegedni a tízfokos "hőségben", de nem ment. Vacogva próbáltunk aludni egy picit. Volt, akinek sikerült.Másnap reggel eljegyzések bomlottak föl, házasságok kerültek végveszélybe. Miska szerint mégis csak jól végződött ez a szilveszter!

Mihály barátom lobbytevékenysége, hogy hivatásos búvár legyen, intenzív volt, de hosszú ideig eredménytelen. Ennek fő oka volt, hogy derék sportorvosaink kijelentették: a könnyűbúvárnak 100%-osan egészségesnek kell lennie! Miska viszont - egy gyermekkori hógolyó dobálás eredményeként - a bal szemére nem látott. Ez ugyan őt cseppet sem zavarta, de az orvosi vizsgálatokon örök probléma volt. Jó orvosaink sohasem tudták megérteni, hogy a magyar búvárok, különösen a hivatásosak, szinte állandóan mocskos, iszapos vizekbe merülnek, ahol a látásnak vajmi kevés jelentősége van. Végül egy magas helyről beszerzett papír véget vetett ennek. Mihály egészségesnek nyilvánítódott!

Ennek jegyében vonultunk Mihállyal időszakos orvosi vizsgálatra. Ami ott történt, azt még évek múlva is felemlegettük! Misi szerint sok minden volt már amitől súlyos röhögő görcsöt kapott, de ez az eset mindent felülmúlt! Most, hogy felidézem, remélem Mihály barátom nem fog leesni a nevetéstől egy felhő széléről...

A vizsgálatok jó részét nem sportorvosok végezték. A kerületi SZTK rendelőintézetének pályaalkalmassági orvosaihoz tartozott sok vizsgálat, mint pl. szemészet, fülészet, fogászat stb. Mi Mihállyal ötödik kerületi lakosok voltunk, így a Madách téri rendelőbe vonultunk a vizsgálatok elvégzésére. Mindent végigültünk, végül a pályaalkalmasságot elbíráló orvos ajtaja előtt álltunk. A nővérke behívott bennünket. Beküldött egy öltözőbe, ahol gatyára vetkőztünk. Engem szólítottak először. A doktornő egy 60 év körüli, szikár, mosolytalan ember volt. Látszott az egész lényén, hogy megcibálta az élet.

Rám mordult: - Szíveskedjék mély levegőt venni! - recsegte. Szíveskedtem.
- Szíveskedjék köhögni! Köhögtem.
- Szíveskedjék levenni a kisnadrágot! - mondta. Elhűltem! Miért kéne azt? De ő tudja! Kelletlenül letoltam. Ekkor már némi fuldokló köhécselés hallatszott az öltözőből.
- Szíveskedjék előrehajolni! - mondta a doki néni, én pedig elsüllyedni készültem. Ő benézett ahová kellet, majd így szólt.
- Szíveskedjék megfordulni, az előbőrt szíveskedjék hátrahúzni! - mondta szenvtelenül. Ekkor robbant fel Mihály barátom! A visító, üvöltő, megállíthatatlan röhögés elsöpört mindent! Zengett a Madách-téri rendelőintézet. Tíz percbe telt, míg kissé lecsillapodott. Szíveskedjék Doktornő beütötte a megfelel pecsétet a papíromba, majd Mihályt szólította

.- Az a vidám sporttárs szíveskedjék bejönni! Egy szó, mint száz, Misit szétalázta a hölgy. Szíveskedjék guggolni, szíveskedjék lábat emelni, mindent megmutatni. Mihály kapott hideget-meleget...

Hazafelé sem lehetett bírni Miskával. Bementünk a rendelő mellett lévő kis söröldébe. Mihály villogott.
- Szíveskedjék két sört adni, de előbőr nélkül! - fuldokolta.
A pultos lányka nem értette. Minket is besorolt a többi félnótás alkoholisták közé. A Vörösmarty tér sarkán váltunk el. Kezet fogtunk, majd amikor már úgy 20 méterre lehettem utánam kiáltott: - Otthon szíveskedjél az előbőrt is megmosni! Majd eltűnt a Gerbaud felé, de még sokáig hallottam fuldokló nevetését...

Az 1970-es tiszai árvíznél Mihály végig figyelt rám. (Részletesen itt olvashat róla) Kezdő búvárként, kevés gyakorlattal merültem ott. Surányi Csaba megbízta Misit, hogy vigyázzon rám. Kellett is. A gát oldalát fóliáztuk. Az utolsó zsákot fektettem volna le a soron. Indultam a felszínre. Mielőtt kibukkantam volna a víz alól, egy hatalmas ütést éreztem a vállamnál! Ez még nem lett volna baj, de valami lenyomott a fóliára úgy, hogy moccanni sem tudtam. Egy homokzsák volt, amit a katona pont rám dobott! Már éppen indítottam volna a pánikot, amikor éreztem, hogy valaki áll a fejemen és szedi le rólam a zsákot. Borbély Misi barátom (mint mindig), most is figyelt! Látta a buborékaimat és látta, hogy a homokzsák pont oda repül. Egy másodperc múlva már a vízben volt! Felhúzott a víz tetejére, és amikor látta, hogy nincs semmi baj így szólt: - Elég, ha a kezedben van a zsák! Miért köll a hátadon is vinni? - ezzel lezárta az ügyet. Szimplán megmentette az életemet...

Az élet lassan elsodort bennünket egymástól. Amikor kiment az Amerikába emigrált barátja, "Bácsi"(Kondorosi Csaba) után Floridába, előtte elköszönt tőlem. Azt mondta, nem jön vissza. De két év múlva mégis hazajött. Akkor ebből akár börtön is lehetett volna, de (valószínűleg kamionos édesapja segítségével) valahogyan kimászott belőle. Akkor ismét egy sörözőben ültünk. Mesélte az élményeit, a cápák vadászatát és sok mást, de mindvégig ott volt benne a fájdalom. Éreztem, és rákérdeztem. Akkor mondta el, hogy "Bácsi" halála viselte meg. A barátja két benzineshordót akart összehegeszteni úgy, hogy nem voltak tökéletesen kitisztítva. A robbanás után 30 órával halt meg a súlyos égési sebei miatt...

....

Balra az egyetlen kép Kondorosi Csabáról "Bácsiról", ami fennmaradt. A békavadászatra is ő vette rá a társaságot. Jobbra Mihály és Kunfalvi Gyuri "ügykezeli" a vacsora előkészítését...

Mihály nagyon nehezen dolgozta fel a történteket. - Tudod, szar dolog a halál! - mondta. Kerüljük el, amíg lehet...

Amikor beteg lett már nem tudtam róla. A halála hírét is csak jóval később tudtam meg, így a temetésén sem voltam ott. Azt sem tudom, hol nyugszik. Méltatlan helyzet. A legjobb barátom volt! Bízom abban, hogy a következő életünkben mondhatjuk még egymásnak egy tenger partján: - Kérlek, szíveskedjél koccintani velem...

Tőzsér János 2008-07-20 tozserjanos[kukac]vnet.hu

Utóirat: 2009.02.27-én az alábbi levelet kaptam:

Kedves János,

Nagy örömmel olvastam a cikkét Borbély Misiről. Borbély Levente vagyok, a féltestvére. Misi Szalkszentmártonban van eltemetve, a sírjához közel áll egy gémeskút. Közös sírban fekszik nagyszüleivel, és édesapánkkal. Gyerekkoromban én is sok időt töltöttem az ötödik kerületi lakásukban, kisgyerekként mindig nagy érdeklődéssel vizsgálgattam a felszereléseit, hallgattam a történeteit. Köszönöm, hogy létrehozta a fenti lapot, nagyon érdekes volt olvasni a történeteket, és látni Misiékről a régi fotókat.

A legjobbakat, Borbély Levente

Köszönöm szépen!

Ugrás az oldal elejére!
Eseménynaptár
H K S C P S V
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30  
Partnerek:
© 2009 Amphora Búvár Klub · Fejlesztő: Net-Tech
1027 Budapest, Varsányi Irén utca 33/b.